• A meghirdetett gyermek
  [2015.08.25.] - SM - Hírkategória: Általános
  Végtagok nélkül – elképesztő megküzdést tanít a különös család
  
  „Ez a mi egyik előnyünk. Hogy fennmaradunk” „Nyár volt akkor is, jaj, de meleg, amikor húsz évvel ezelőtt a kecskeméti csecsemőotthon meghirdetett egy gyermeket. Az újságban, a Nők Lapjában. Anyát kerestek a három és fél éves szőke, fürtös hajú Kollinger Szabolcsnak, aki láb nélkül született, a vállaiból pedig kar helyett egy-egy szárnykezdemény nőtt ki. A felhívásra több anya is jelentkezett, és Szabolcs ahhoz a szentendrei asszonyhoz került, aki a legeslegjobban akarta őt.” így kezdődik az a rendhagyó formájú beszélgetés, amit Scipiades Erzsébet készített és írt le Kollinger Szabolccsal és az őt felnevelő Antalóczy Magdolnával. A különleges családdal való ismerkedés cikk formájában a Népszabadság 2014.08.01.számában jelent meg. A nem mindennapi testi fogyatékkal élő családtagok működő, kipróbált, megismerhető megküzdési stratégiái minden ember számára példaértékűek lehetnek. Az SM-betegek számára sok bizonytalanságot jelentenek az állapot - rosszabbodások. A cikk szereplői biztatást, kitartást, pozitív szemléletet sugallnak, a legkilátástalanabbnak érzett állapotban is.
  Hogyan lehet végtagok nélkül élni? Hogyan lehet ráadásul dolgozni, tanulni, háztartást vezetni gyereket nevelni ilyen állapotban? Miben tehetségesek a cikk szereplői és hogyan használják képességeiket? Mit lehet tőlük eltanulni és hogyan követhetjük őket?
  
  „Mi szeretnénk segíteni nektek! Ezért vagyunk. Ezért kaptuk ezt a lehetőséget.”- olvasható a főszereplő, Szabolcs kommentje a cikk után..No comment..  
  
  Minderről bővebben az alábbi,Scipiades Erzsébet által készített cikkben, aminek egy részét a Népszabadságtól vehettük át, a teljes cikk a nol.hu-n olvasható! Érdeklődésüket köszönjük!
  
  „Egy újságárushoz, Antalóczy Magdolnához, aki egy kézzel született, a lábfejei pedig a térdéből nőttek ki. A meghirdetett gyermeket keressük. Szentendréről elköltöztek Tahitótfaluba, ott a kicsike Hősök terén a buszról leszállunk, úttesten, járdán, köves úton botorkálunk, és megérkezünk a nyári Duna-partra, a családi házba.– Ha valaki nem tud élni azzal, amije van, elveszett ember – mondja Antalóczy Magdolna és megállunk a verandán. – Emlékszem, amikor ötvenéves koromban az újságban megláttam Szabolcs fotóját, azt kérdeztem a lányomtól, mit szólna, ha ezt a kisfiút én nevelném fel, s a vejem is azt felelte, a helyedben mi ezt nem tennénk, de ha vállalod, mindenben segíteni fogunk. Felhívtam akkor a csecsemőotthon főorvos asszonyát, azt mondtam, azért szeretném a gyermeket, mert én ugyanilyen vagyok, és tudnék tanácsokat adni, amikkel előrébb vihetném a kis életét. Úgy lettem ilyen, hogy szegény anyám két hónapos terhesen szén-monoxid-mérgezést kapott. Ez még a háború idején történt. A nagynéni tényleg nem akart rosszat, amikor idő előtt elzárta a cserépkályhát. Anyukám felébredt, arra, hogy rettentő rosszul van, odatámolygott az ablakhoz, kinyitotta, azután összeesett. Akkor folyt el a magzatvíz egy része, és azt mondják, akkor rekedhettem meg én is. A szülésig más probléma nem volt, a professzor úr azzal vigasztalta anyámat: „Ne sírjon, a lánya hamarosan meghal.”
  
  Fotó: Pintér Márta 
  Forrás: Népszabadság 
  A cikket gondozta: Fülöp Hajnalka

Vissza